Karácsony Sándor: A magyar észjárás

Karácsony Sándor amilyen becsben tartotta holta napjáig, amit szülőfalujától meg a debreceni Kollégiumtól kapott, ugyanolyan mohón habzsolta az európai kultúra értékeit már itthon, majd külföldi egyetemeken. Viszont épp ezért állapíthatta meg keservesen, hogy a magyar falu népe a 17. század óta megkövült kultúrában él, meg azt is, hogy az igazi európai-ság nálunk egy szűk réteg kiváltsága, a felszínt a felületes másolatokból összeállt gyarmati kultúra lepi el. - Ami pedig a személyiségét illeti: maga is vallotta, hogy különleges képessége van a viszonyulásra más emberekhez. Csakugyan meghökkentő volt látni (meg magunkon érezni), hogy ez a kivételes szellemi képességekkel megáldott ember soha nem érezteti másokkal szellemi fölényét, egyformán partnere tud lenni egyetemi tanárnak vagy óvodásgyereknek, gimnazistának vagy kereskedősegédnek. S nemcsak a vérbeli tanító magatartása volt ez, aki örül, hogy adhat a maga gazdagságából (ha mást nem, hát emberséget), érzett rajta a holtig tanuló emberé is, aki minden más emberre kíváncsi. Mert ha valamit már huszonötször el is magyarázott különböző alkalmakkor uraknak, úrfiaknak, válogatott cigánylegényeknek, azt most huszonhatodszor is érdemes elmagyaráznia a hozzá forduló akárkinek; ő maga is tanulhat belőle, hiszen ugyanazt mindenkinek másképpen lehet megmagyarázni.

Az 1910-es évek elején a müncheni egyetemen ismerkedett meg Wundt lipcsei pszichológus elméletével, a Völkerpsychologie-vel (szó szerint: néplélektan). A 19. században több tudományterületen is felmerült az a gondolat, hogy egy közösség kultúrájának bizonyos területeit nem egyes zseniális alkotók teremtik meg, hanem magának a közösségnek a tagjai, egymáshoz való viszonyulásukkal.
A századfordulón azután Wundt próbált ebben a szellemben átfogó képet adni a kultúra egész területéről. A művészetben, tudományban továbbra is a nagy egyéniségek tevékenységét tartotta a fő mozgatóerőnek, de egy-egy közösség jogrendszerét, nyelvét, mitológiáját már a közösség alkotásaként vizsgálta.

Karácsony Sándor korai pedagógiai írásai között külön helyet foglal el két tanulmánya, amely A magyar észjárásban is olvasható. Keményen bírálja bennük a 20-as évek első felében az elemi iskola, majd a középiskola akkori reformját. Ezeknek az iskolatípusoknak a feladatait közönségüknek, a népnek, illetve a középosztálynaka kulturális helyzete és szükségletei alapján elemzi, még nem következetes társaslélektani terminológiával, de már ilyen szemlélettel.
Atársaslélektan irányába terelték tanári munkájának tapasztalatai is. Aszemélyiség autonóm, tehát a növőfélben levő embert sem lehet előírásokkal vagy rábeszéléssel „nevelni"; csak a nevelő és a növendék között ténylegesen létrejött érzelmi, értelmi vagy akarati társasviszonyulásnak van nevelő hatása.

A magyar észjárás országosan ismertté tette szerzőjét, könyvei ezután nagyobb közönségre számíthattak.