Németh László : Magyar ritmus

Sorozat: Magyarok Könyvtára. Első kiadás. --- Németh László szerint a magyar lírának Ady óta nincsen géniusza. Tanulmánya így nem lehet figyelmeztetés, csak megállapítás. Mert: „A versforma olyan, mint a jellem; nem azt szabja meg, hogy az ember mit tesz, hanem hogy mit tehet.” A versforma, eredetét Németh László néha talán fontosabbnak tartja, mint magát a verset, amelynek értékét mégsem csupán ez a jelleg teszi művészetté, hanem az egyéni erők kisugárzása. Viszont azt nem állítja, hogy a faji eredetet magukon viselő régi költők valamennyien géniuszok voltak. Németh László áttekinti az egész magyar költészetet és érdekes megállapításokat tesz az asszimiláns költőkre. Gellért Oszkártól például nem vitatja el, hogy a forma nemzeti jellegének szempontjából is maradandót alkotott. Az sem érdektelen, hogy a régi magyar versformát ugyancsak egy asszimiláns, Gábor Ignác fejtette meg. De a fajtiszta és jött-magyar elméletre semmi sem erősebb cáfolat, mint Petőfi tündöklése. Azzal, hogy Németh László a forma magyar voltánál fogva is fölébe helyezi Petőfit például Vörösmartynak, tulajdonképpen el is döntötte a kérdést: nem a származás jelenti kizárólag a magyarságot, hanem az, hogy a költő fel tud-e olvadni először a nemzeti közösségben, hogy aztán abból szülessen meg újra. Amit pedig befejezésül mond, az nem csak a költészetre vonatkozik, hanem minden irodalmi és művészi megnyilatkozásra: „Ha fölvetem: mi az oka verstanunk (s vele, hitem szerint, líránk) mai ájulásának; én az irodalmunkon úrrá lett rétori szellemet okolom. Író az, aki kimondja, amit a végzet belepréselt; rétor, aki megfogalmazza, amit várnak tőle. A rétor csillogtathatja a formát, de fontos formai problémát soha meg nem oldhat. Mert a forma jellem s aki mondanivalójában folyton alkalmazkodik, az verstanában sem érzi az egyenesség szorítását.”