Weöres Sándor : Posta messziről

Weöres mindig is drámai teret tudott teremteni a maga beszédéhez, éspedig nemcsak akkor, amikor a személytelenítő költészet mitikus vagy heroikus álarcait magára öltve, mintegy ezekből az álarcokból (egy Médeia-, egy Orpheusz-, egy Minótaurosz-maszkból) vallott az emberi létezés tragikus, végső kérdéseiről, hanem paradox módon még akkor is, amikor szellemének játékos, nyelvöltögető, csúfondáros tulajdonságait, gyermekien felfedező megfigyeléseit írta meg.

Az új kötet töredezett lírai futamokkal van tele, nagy aurájú „kis” versekkel. Nem maguk a futamok, hanem a szín, amelyen elhangzanak, a tér, amelyből hozzánk szólnak, alkonyi megvilágítású lett. Közel hozó és elmélyítő. A hang átfűlt ugyan, de megállapító, higgadt, változatlanul tárgyilagos, akkor is, ha az elkerülhetetlen leépülést regisztrálja, ha a szűkülő jövő láttán a tarka világtól búcsúzni kénytelen.
De a lírai mondandók előadásának ez a tiltakozás nélküli, mesteri gesztusa, ez az „oda se neki” szembenézés, mégis olyan érzelmi háttere a versnek, mely vetekszik hatékony intenzitásban, mondjuk, A fogak tornáca réges-régi nagy korszakával, s rímel az ott nagy erővel hirdetett tétellel: „A reménytelenség a legutolsó remény.” Vetekszik vele, csak más. Indulattalan. Töredezett harmóniájú. Drámai tere már-már e világon túli. Ahogyan a kötetcím is sugallja: valóban posta messziről. Híradása gyötrő és felemelő, mint olyan üzeneté, amely csakugyan „fentebbről” érkezett.