Cs. Szabó László: Római muzsika

Talán legszebb kötetében, a Római muzsikában (München 1970) Pál apostol a központi figura. Az Apostolok cselekedetei alapján rekonstruálja sokszor értelmetlennek és érthetetlennek látszó térítői útját, módszerét, s benne a világpolgár, az eszmének elkötelezett művelt ember egy lehetséges ideálképét rajzolja meg. Az esendő testtel, sokszor barátok, megértő társak nélkül, elhagyatottan vándorló, de az ügynek szívvel-lélekkel elkötelezett Pál figurájában a maga sorsának előképét igyekszik megteremteni, s talán ezért is ábrázolja oly sokféle megközelítésben, érzelmi telítettséggel. De jelképesnek – a saját sorsára és vélt küldetésére transzponáltnak – vélhetjük azt a módot is, ahogy Greco sorsának változását kutatja. Miért költözött a sikerekben és megbízásokban oly gazdag művész végül mégis Hispániába? Ez a kérdés többször is visszatér jegyzeteiben, s a válasza egyértelmű: azért, mert itt találja meg azt a kulturális és szellemi örökséget, melyet maga is kifejezni és megvalósítani akart alkotásaiban. Mi más ez, mint a maga küldetésének és szellemi magatartásának apológiája? Voltaképp ő az, aki Pál apostol és Greco képében Odüsszeusz mohó nyugtalanságával kergeti az ideált, új földrészekkel ismerkedve meg, festő módjára magával víve azokat a könyveket, melyekkel szülőföldje üzen érte öregkorában is, magához láncolva szívét és ízlését.

Önjellemzés értéke van annak a módnak is, ahogy vissza-visszatér a világirodalom nagy különállóinak alakjához. A Római muzsika szép lapjai idézik fel Vergilius és kivált Horatius példáját. Mindketten vállalták az augustusi rend dicséretét, de csak tartózkodva, elveik feladása nélkül, s amikor Horatius megcsömörlött az új világ gátlástalanságától, embertelenségétől, visszahúzódott sabinumi birtokára, hogy ott a szellemi függetlenség és érintetlenség vonzó magatartásának példáját teremtse meg a rusztikus élet dicséretét hirdető ódáiban.