Ceruzás jelölésekkel!
Sorozat: Borsodi kismonográfiák 23
A magyar néprajztudomány kezdeteitől fogva nagy figyelmet szentelt a környezethez, a táji adottságokhoz való alkalmazkodás jelenségeinek és változatainak, még akkor is, ha azok mélyebb szerkezetét sokáig nem ragadta meg, esetleg részleteit tárta fel: hol egyes táji-kulturális csoportok jellemző - vagy jellemzőnek vélt - jegyei, hol pedig sajátos foglalkozási ágak, archaikus tevékenységi formák leírásával a társadalmi termelésben speciális helyet elfoglaló csoportok vonatkozásában. Ily módon valójában a kulturális csoportok körülhatárolásának lehetősége mindig kikerült a kutatás „látószögéből", s e különböző fokon szerveződött néprajzi csoportok és a termelési tájak elsősorban csak különös ismertető jegyek révén kerültek meghatározásra. A vizsgálatok kezdetben elsősorban az „ősfoglalkozások" (pásztorok, halászok) felé fordultak, a kutatás módszerét pedig - ökológiai vonatkozásban - a természettudományok módszerei (evolucionizmus, valamint német és francia emberföldrajz) határolták be. Az elmúlt harmadfél évtized néprajzi kutatásai, részben a néprajzi - etnikai csoportok, különböző fokon integrálódott egységek szerveződésének törvényszerűségeit vizsgálva, valamint a hazai tudományosságot is megérintő kulturális antropológia, nem utolsósorban pedig a gazdaságföldrajz és a lassan önállóvá váló ökológia eredményeire támaszkodva, mind nagyobb teret szenteltek az alkalmazkodási formák, a táji kihívásokig adott kulturális válaszok kérdésének, felfigyelve az egyes típusok egymásra hatásának, együttélésének törvényszerűségeire, a táji munkamegosztás, illetve a különböző kulturális arculatú csoportok gazdasági-kulturális érintkezésének problémáira. Ennek eredményeként ma már jelentős irodalma van a táji munkamegosztás, ennek vonatkozásában a tájak közti termékcsere és a különböző migrációk kérdéseinek is.
