Wentzely Dénes: Üzen az erdő

„…Jani ​levette a kalapját és maga mellé a földre dobta, aztán újra átölelte a bükkfát.
Rekedt hangon rámkiáltott: mehet!
Vállamhoz kaptam a puskát és jó másfél méterre föléje célozva beledurrantottam a bükkbe!
Abban a pillanatban Janit, mintha villám vágta volna meg, hanyatt esett és mozdulatlan, úgy is maradt a földön. Én se eleven, se holt nem voltam!
A puskámat a putri falának támasztottam és nem tudom, hogyan értem oda hozzá? Letérdeltem melléje és ráztam, mint Krisztus azt a bizonyos vargát!
Jani! – Janikám! kiáltoztam artikulátlan hangokon és kigomboltam a mellén a köpenyt.
Már az is átvillant az agyamon, hátha elállítódott a távcsőben a szálkereszt, vagy ijedtében szívgörcsöt kapott.
Ütögetett az arcát, meg üvöltöztem: Jani! – az istenfádat! nézz föl már, ne hülyéskedj!
Az arca fölé hajoltam, hogy meglássam, kinyitja-e végre a szemét?
Egyszer csak lassan, óvatosan kinyitotta előbb az egyik szemét, majd a másikat.
Réveteg tekintettel, mint aki a másvilágról néz vissza, a szakállas képembe suttogta alig hallhatóan:
dicsértessék…
Örömömben zokogva borultam a zsivány mellére."

Részlet a „Késői vallomás” című elbeszélésből.