Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember

1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama „A történelem vége?” című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett.
Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az „endizmus”-vitában. Majd Fukuyama könyvben is megírta az elméletét, s kiderült, hogy filozófiailag alaposan végiggondolt, mély elemzés alapján jutott el a következtetéshez, miszerint a liberális demokrácia „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, „a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. Azóta bármi történik a világban – terroristák rombolják le a Világkereskedelmi Központot, újabb háború tör ki valahol, valamilyen forradalom megdönt egy rendszert –, az újságírók szinte reflexből emlegetik Fukuyama óriási tévedését, aki naivan azt gondolta 1989-ben, hogy véget ért a történelem.

Francis Fukuyama világhírű cikke A történelem végéről 1989-ben jelent meg („The End of History”, The National Interest, Summer 1989), könyv alakban pedig 1992-ben A történelem vége és az utolsó ember címmel látott napvilágot (The End of History and the Last Man, London, Penguin Books).

Központi gondolata, hogy a szovjet típusú szocialista rendszer bukásával elhárult az utolsó akadály az emberi nem történelmének legfejlettebb kormányzati formája, a nyugati típusú liberális demokrácia globális térhódítása elől. Fukuyama elméletének alapja a hegeli úr–szolga viszony, amely szerint a történelem folyamatát az emberek közti, elismertségért folytatott harc határozza meg, és amelynek végpontja egy olyan társadalmi környezetet megteremtő államforma, amelyik kielégíti az emberiség „legmélyebb és legalapvetőbb igényeit”. Ezt a kormányzati formát azonosítja Fukuyama a liberális demokráciával, ami az eddig létezett politikai rendszerek közül a legnagyobb fokú szabadságot biztosítja polgárai számára.

A történelem vége tehát annak beteljesülését, nem pedig a lezárulását jelenti; a történések folyamata természetesen nem ér véget, csupán az ellentétes ideológiák harca zárul le.