Szalai Béla: Elcsendesül a hadak útja - A magyar történelem kortárs metszeteken 1689-1699

ELŐSZÓ

„Vannak, akik a lovakat szeretik, mások a vadakat, mások a madarakat… engem pedig már kisfiú koromtól a könyvek megszerzésének és birtoklásának csodálatos vágya lelkesített.” Apponyi Sándor írta be mottóként ezt a Justinianus császárnak tulajdonított szólást az új beszerzéseit felsoroló könyvecskéjébe. Hogy Szalai Béla is választaná-e ezt a mondatot mottójaként, csak ő tudja, de az biztos, hogy életművének párhuzamba állítása a nagy könyvgyűjtő bibliográfuséval már korábban is felmerült ennek a könyvsorozatnak a bevezető lapjain. Biztosan közös vonásuk a könyvek mellett a magyar vonatkozású sokszorosított grafikai dokumentumok iránti érdeklődés, ami egyébként a 18. század vége óta van jelen a hazai köztudatban, olyan gyűjtők kollekcióiba is utat találva, mint Széchényi Ferenc, Jankovich Miklós vagy Kazinczy Ferenc. A tudós bibliofil azonban nemcsak gyűjti a könyveket és metszeteket, hanem fel is dolgozza azokat. Ahogy Apponyi Sándor állandó lelkesedéssel foglalkozott gyűjteménye gyarapítása mellett katalógusa megalkotásával, úgy Szalai Béla is fáradhatatlan lendületről, munkabírásról és kitartásról tett tanúbizonyságot ennek a monumentális sorozatnak a megalkotásával. Van abban tehát valami sorsszerű összefonódás, hogy a magyar történelem képes forrásanyagát feldolgozó nagy mű utolsó, nyolcadik része éppen Apponyi Sándor halálának centenáriumán jelenik meg. A befejező kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, a 17. század utolsó évtizedét mutatja be 1689-től a Karlócai békéig. A végdátum adja magát, hiszen az 1699. január 25-én megkötött békével lezárult a Magyar Királyság törökök által megszállt területeinek visszaszerzéséért folytatott hadjáratok korszaka. A korábban megszállt országrészek mintegy 90 százaléka felszabadult, csak Belgrád és közvetlen környéke, illetve a Temesköz maradt török uralom alatt. Megszűnt Erdély török függősége is, bár a Magyar Királysághoz – amiből másfél évszázaddal korábban kivált – nem került vissza. A szerzőt idézve: „A török megszállók 150 év után eltűntek, jött helyettük megszállónak a birodalmi német katonaság és folytatódott Lipót császárnak a magyar törvényeket figyelmen kívül hagyó önkényes uralkodása.” Ezzel a korszakhatárral zárul tehát az események 1514-ben kezdődő, kortárs metszeteken keresztül történő nagyívű bemutatása Szalai Béla hatalmas vállalkozásában. A most számba vett években megjelent metszetek egyaránt ábrázolják azokat a városokat, amelyek a török elleni harcok korábbi és friss eseményeihez kötődnek. Nem hiányozhatnak ebből a sorból a Szalánkemén és Zenta melletti csatáról, vagy Nagyvárad visszafoglalásáról szóló diadalmas tudósítások, ahogy Pétervárad megvédésének híre sem (győzelemként ünnepelték Bécsben, hiszen megakadályozta a török seregek behatolását az ország belsejébe), de olyan képes beszámolók is bőven rendelkezésre állnak a korszakból, amelyek – az egyébként a franciákkal párhuzamosan hadakozó − Lipót császár óriási dicsőségét vagy I. József koronázását mutatják be. Szerepel a kötetben pár, ma talán bulvárnak nevezhető, csodás jelenségekről szóló, képpel illusztrált hír, kiválóan mutatva, hogy változzon bármennyit a világ, az emberiség érdeklődésének irányai állandóak. Ilyen például az a német nyelvterületen készült metszet, ami arról ad hírt, hogy 1692. február 20-án Pécs felett többféle csodás égi jelenség tűnt fel, amelyek 10 napig voltak különböző napszakokban láthatók. A Pécsett történteket a metszet szövege a kor szokásától eltérően nem tekinti baljós előjeleknek, nem úgy, mint az a flamand metszetlap, ami Érsekújvár, Nagyvárad és Buda felett az égen megjelenő török és keresztény gyalogos katonák harcát ábrázolja. A nyolcadik kötetet lapozgatva találhatunk még olyan, szintén Németalföldön megjelent metszetlapot, amely a világ végét jósolja, de egy szolnoki szűcsmester szörnyszülött gyermekét sem restellték bemutatni, akinek a szemtanúk állítása szerint a fejéből egy kard állt ki, összesen hét feje volt, egy a nyakán, kettő-kettő a vállain, a derekán és a térdein, mindegyik ugatott és harapott. Nem tartozik a bulvár-témakörbe, de az európai közvéleményt ekkor még mindig foglalkoztatták a húsz évvel azelőtti magyar protestáns gályarabok sorsáról szóló beszámolók is, ami érthető, ugyanis az eladott prédikátorokat a Németalföldön összegyűjtött adományokból a holland Michael de Ruyter admirális váltotta ki Nápolyban. Ha az Előszó terjedelmi korlátai engednék, sorolhatnánk a további példákat, hiszen Szalai Béla sorozatának jelen kötete mintegy 331 metszetet tár az olvasó elé a megszokott tudományos program szerint, továbbra is kronológiai szempontok alapján rendezve az anyagot. A képeket továbbra is érdemes az ábrázolt történelmi események időrendjében haladó bevezető tanulmány intencióival együtt „olvasni”. Az elemzés ugyanis – amellett, hogy pontos és rövid tájékoztatást nyújt az adott évek hazai történéseiről és azok hátteréről – az ábrázolások egymáshoz való viszonyát és keletkezésük érdekes részleteit is bemutatja, sok évtizedes kutatómunkát spórolva meg nekünk. Ennek a kötetnek az újdonsága azonban, hogy itt a szerző a bevezető összefoglalón túl két további tanulmányt is közöl. Az első Vincenzo Coronelli (1650−1718) ferences szerzetes, kozmográfus, térképész, kiadó és enciklopédista azon munkáit ismerteti, amelyekben magyar vonatkozású városkép, alaprajz vagy jelenetkép jelent meg. Coronelli azért kapott helyet a kötetben, mert bár elsősorban „csak” mennyiségileg emelkedik ki a kor számos magyar metszetsorozat-kiadója közül, számos, a sorozat gyűjtőkörébe tartozó metszetet közreadó munkásságával mégis jelentősen hozzájárult a magyar metszetlátképek terjesztéséhez. A második különálló írás Simpliciano Bizozeri történész (1642−1704) La Sagra Lega… című magyar vonatkozású metszetekkel tűzdelt könyve két nápolyi kiadásának (1692., 1699.) terjedelmi és szerzőségi kérdéseit tárgyalja és tisztázza. Bizozeri nálunk elősorban Ungria restaurada compendiosa noticia de dos tiempos… (Barcelona, 1688.) című munkája révén ismert, amely a királyi vármegyék közigazgatási rendszere szerint mutatja be a Magyar Királyság, a hozzá csatlakozó területek és Erdély legfontosabb városait, várait és erődítményeit, de a Szent Ligáról írt munkájának kiadástörténeti anomáliáival még nem foglakozott senki. A mostani, nyolcadik kötet egyébként a korábbiakhoz hasonló szerkezet szerint épül fel: a bevezetőben részletes tematikai és kronologikus áttekintést kapunk, majd következik a megszokott katalógus, a rajzolók, metszők jegyzéke, a mutatók, és nem utolsó sorban maguk a képtáblák. A gyűjtés most is csak a sokszorosított grafikai anyagra és a történelmi Magyar Királyság területére terjedt ki, de az eddigiektől eltérően nemcsak a címben kijelölt időhatáron belül kiadott metszetekkel találkozhatunk. Szalai Béla ezúttal olyan metszeteket is ismertet, amelyek szigorúan véve sem a bemutatott esemény, sem készítési idejük miatt nem illenének ebbe a kötetbe. Ennek az az oka, hogy a szerző a legutóbbi időkben fedezte fel ezeket, és eddig – egy kivételével – sehol nem tette közzé őket. A záró kötetben nem titkolt céllal azért biztosított helyet a kiegészítéseknek, hogy az 1514-től 1699-ig ívelő munkáját minél teljesebbé tegye. Szalai Béla legújabb műve is elsősorban Nyugat-Európa szellemi elitjének a magyarországi eseményekről felhalmozott tudásáról és azok interpretációjáról ad számot, de (ahogy korábban láttuk) merít a széles néprétegek tájékoztatására szánt, illusztrációkkal kapósabbá tett röplap-irodalomból is. Ha ezt a most egyben láthatóvá tett ismeretanyagot faggatjuk, talán az első elvárásunk annak az igazolása, amit Zrínyi Miklós így ír le: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Hogy ezt a választ adja-e ennek az évtizednek ez a speciális dokumentumtípusa, mindenki döntse el maga, a szerző segítségével immár bárki megteheti. E hozzáadott erudíció révén a sorozat a kutatók mellett a történelem iránt érdeklődő laikus olvasóközönség számára is biztosan hasznos és élvezhető lesz annak ellenére is, hogy sok évvel ezelőtt egy nagy kiadó azzal utasította el egy hasonló témájú kötet megjelentetését, hogy ezek a metszetek „nem elég szépek és érdekesek”. Az érdeklődést a fenti kinyilatkoztatás ellenére régi könyves könyvtárosként is folyamatosan tapasztalatom. Legyen az történeti vagy művészettörténeti kutatás, oktatáshoz való segédanyag-keresés, vagy csak laikus kíváncsiság, egyaránt támaszkodik a korszak sokszorosított grafikai dokumentumaira. Ahogy pedig Apponyi Sándor metszetgyűjteményének feldolgozásához és közzétételéhez kezdettől fogva nagy segítséget jelentett Szalai Béla „kutatóintézeteket megszégyenítően gazdag” munkássága, úgy a Hungarica-gyűjtemény köteteiben megbújó metszetek feltárása során is rá fogunk támaszkodni a jövőben. Munkája tehát korántsem ért véget, még ha ez az inspiráló, szép sorozat – amelynek foglalt helye van a magyar művelődéstörténet jeles kiadványai között − most ezzel az egészhez méltón gazdag kötettel le is zárult.

Kelt Budán, 2025. 03. 30-án Varga Bernadett az MNMKK OSZK Régi Nyomtatványok Tára osztályvezetője