Williams, Donna : Eszmélés. Kitörés az autizmusból.

„Ez a történet arról szól, hogyan épül fel romjaiból az ember. Háborúk, leszerelések, békekötések és megbékélések története. Egy olyan utazás meséje, melynek során rájövünk, hogyan lehet életre kelni a léttelenségből…Ez a történet az eszmélés története.Huszonöt évig csodálkoztam azon, hogy milyen ostoba vagy őrült ember vagyok, és egyszer csak ráakadtam a szóra, ami segített megmagyarázni a „világomat”. Ez a szó az „autizmus” volt – egy szótári meghatározás szerint: zárkózottság.

A szakkönyvekben egy sor ellentmondásos elméletre bukkantam. A különböző korokban az autizmus kialakulását sok mindennel magyarázták – elmebetegségtől értelmi zavarig, fejlődésbeli visszamaradástól alvási rendellenességig, újabban pedig egy olyan fejlődési zavarnak tulajdonítják, amelyik a születés előtt vagy közvetlenül a születés után lép fel, és arra hat, hogy az agy miként dolgozza fel a beérkező információkat.Az életemet persze nem az elméletek tették tönkre – akár igazak, akár nem. Mióta az eszemet tudom, az autizmus börtönében éltem. Már első gondolataim másokéinak automatikus utánzásai voltak. Első szavaim a körülöttem folyó beszélgetések értelmetlen visszhangjai voltak. Első igényeim mások elvárásainak lenyomatai voltak (jórészt a televízióból). Minden arckifejezésem vagy mozdulatom a környezetemben lévők visszatükrözése volt. Semmi sem kapcsolódott a személyes énemhez, így olyan voltam, mint egy hipnózisnak alávetett alany, aki ellenvetés és személyesség nélkül, teljes mértékben programozható és újraprogramozható.

A teljes elidegenedés állapotában voltam. Ez volt számomra az autizmus.Az autizmus kikapcsolja a gondolkodásomat és a kíváncsiságomat – ha hagyom. Sokáig így történt, mire rájöttem egy nagyon fontos dologra: AZ AUTIZMUS NEM ÉN VAGYOK. Megpróbál megakadályozni abban, hogy saját magam legyek. Megpróbál megfosztani az élettől, a barátságtól, a gondoskodástól, a közös dolgoktól, az érdeklődés kimutatásától, az intelligenciám használatától, a szeretettől…megpróbál élve eltemetni. És a második legfontosabb dolog, amire egy negyedszázadnyi élet után rájöttem: KÉPES VAGYOK HARCOLNI AZ AUTIZMUSSAL…ÉS LEGYŐZHETEM!”