Nyírő József: Íme, az emberek!

Nyirő Józsefet és feleségét a második világháború végén, 1944–45 telén az orosz csapatok elől menekülő magyar parlament tagjaival előbb Ausztriába, majd Németországba és végül Spanyolországba sodorta a háború szele. Íme, az emberek! című, 1951-ben közreadott regényében menekülésének történetét és a menekülttábor életét írta meg, megrázó szavakkal festve le a hontalanoknak azt a seregét, amely vajmi kicsiny reménnyel készült otthont találni az emigrációban. A regény egyes szám első személyű elbeszélője nem rémült menekülő, de mélypontra jutott, vívódó lélek, akinek immár csaknem mindegy, sikerül-e elmenekülnie üldözői elől. Szabadulásvágy és esztelen rémület, értelmetlenség és a nagy összefüggések éleslátó felismerése váltakozik a lélekben dúló érzelmi viharok hullámverésében, és e sorssal számot vető ember lélekrajzából indul ki a cselekménynek és a környezetrajznak az a zaklatott, egyenetlen ritmusa, amely megrendítő erővel jeleníti meg az infernális helyzetbe került menekültcsoport napjait. A romokban heverő, ellenségesen idegen világban – Bajorországban – hányódó emberek cél és akarat nélkül vegetálnak, s nem is annyira képtelenné vált helyzetük, mint emlékeik, családjukért és népükért érzett aggodalmuk lehetetleníti el őket. A menekülés, a hazátlanság stációit, a hazatérés vagy maradás dilemmáját, a döntés küzdelmét, a nyomasztó emberi és történelmi számvetést ilyen művészi erővel és hittel, ilyen felelősségtudattal kevesen írták meg irodalmunkban.