Boros Gábor: Módszer, metafizika, emóciók - Megújuló alapvetés, affektív közösségalkotás a 17. századi filozófiában (Aláírt)

Aláírt példány!

Az itt következő elemzések célja a hosszú és tág 17. századból azoknak a gondolkodóknak újraértelmezése, akik meggyőzően hangsúlyozták filozófiájuk abszolút eredetiségét a gondolkodásmód eredeti kopernikuszi fordulatának időszakában. Nem lépnek azonban fel a nagy elbeszélés igényével. Intenzív, a belső rendszerösszefüggésekre összpontosító vizsgálódás elemeit alkotják, melynek középpontjában a spinozai filozófiának, mint a metafizika, a megismerés- és érzelemelmélet, az etika, a vallás, a teológia és a politika belülről kimunkálódó szisztematikus egységének kiépülése áll. Megmutatják, hogyan rekonstruálhatók ezek a különböző területek Spinoza gondolkodásában úgy, mint az egész rendszer magvából, az egységes, strukturálatlan, a teljes aktivitás és a teljes passzivitás közti mezőben kifejeződő létezés dinamikájából kibomló aspektusok. E munka azonban mégsem Spinoza-monográfia, hanem a 17. század ideáltipikus rendszerének rekonstrukciója. A Spinozára összpontosítás fő oka, hogy az ő filozófiája közelíti meg a legjobban ezt a rendszert, amely többé-kevésbé tudatosan a legjelentősebb gondolkodók törekvéseinek célkitűzése is volt: a mechanikai tudáseszményből kiindulva egységbe foglalni az emberi tudás valamennyi területét, ennek révén új viszonyt alakítva ki az embert felülmúló isteni létszférával is.
E kötet egyszersmind a filozófia elengedhetetlen önreflexiójához is szeretne hozzájárulni egyrészt a módszertani vizsgálódás révén, melyet a bevezető és a függelék vázol fel. Másrészt nyomatékosítja a szinte közvélekedés számba menő felszínes elgondolással szemben, hogy a filozófia nem a túlságosan is öntudatos, saját nézeteiben tántoríthatatlanul bizonyos, a létező, történetileg kialakult s e történelmet hagyományként magában őrző valóságot negligáló, azt a saját szabad elvei alapján újraalkotni törekvő gondolkodói, illetve tevékenykedői beállítódás.
A filozófia mindig is nyitott volt és annak is kell maradnia nemcsak a kritikára, de az önkritikára is; nemcsak az ember hatalmában álló erőforrások kiaknázására, de az emberi hatalom korlátainak belátására, lehetőségeihez mérten az ezt az emberi hatalmat már mindig is behatároló Másik elismerésére és a hozzá való megfelelő viszonyulás kialakítására is, gyökerezzen az bár az immanens történelmi-társadalmi valóságban, a transzcendens isteni tartományban − vagy akár a kettő egységében.