Kitagava Utamaro: Párnadal

A Josino-folyó finom folyása köti össze a szeretőket, és ahol felfedi pőre partját, mintha a Cukuba-hegy rajzolná fel egy férfi és egy nő egymásba-merülő, összeboruló alakját. Tavaszi ködök paravánja mögött bomlik ki a virághímes szőnyegen enyelgők elbűvölő látványa; az aranyfüstű metszetek ínycsiklandó ízelítővel szolgálnak a városi élvezetek zamatából. Könnyes szemmel, szívdobogva, az elcsábult lélek lesiklik az ősforráshoz, az övek alá. És felnyílnak a combok a meztelen égre, ameddig a szem ellát Naniva rózsatői virulnak, és kincses kelyhét úgy himbálja, mintha csak lerohanná Hakone lankáit. Ah! mennyivel több bárgyú és szorgos társainál a bujaság e fortélyos festője, vajon ecsetjének mely sikamlós húzásával szédít el bennünket? De minek nevezzük ezt a könyvet? Hisz´ nincs új a nap alatt! Mérettessék hát az illusztris Hendzsó [1] költészetéhez, kölcsönözzük bátran címéül Szei udvarhölgy szép szavát [2], miközben fenséges képmetszőnk nevéhez [3] közelítjük és igazítjuk. Ám alig neveztük meg, eme Utamakura máris gerjeszti érzékeink tavasz-ébredését.