Lőrincz L. László: Rekviem a kacsalábért

„Izgatottan felemelkedett, elnyomta a cigarettáját, és járkálni kezdett a szobában. – De nem baj, csak csinálják. A mustnak is forrnia kell, hogy bor legyen belőle. Csak vigyázni kell, nehogy megfulladjunk a gázban. Hát én nem fulladok bele, az hétszentség… De az új bor kimérésénél már ott leszek, mégpedig az elsők között. Ebben biztos lehetsz! Úgy néztem rá, megbabonázva, mint áldozata a kígyóra. Úgy hiszem, midnent megtettem volna, amit csak kíván. Egyszerűen minden ellenállásomat megtörte az a tudat, hogy van valaki a közelemben, aki tudja, mit akar. Akinek legalább van valami elképzelése a jövőt illetően. Jól kijárkálta magát, aztán visszaült az asztalhoz. – Nincs más tennivalónk, mint hogy megvárjuk, hogyan alakulnak a dolgok… Addig meg szépen elleszünk itt. Nem igaz? Valahogyan egész természetes lett számomra, hogy amiként birtokba vette a lakásomat, a ruhaakasztómat, a székemet, olyan egyszerűen és természetesen engem is a birtokába vesz. Hol volt már az én ellenállásom, büszkeségem vagy éppen haragom? Nem maradt más bennem addigra, csak félelem.”