Attenborough, David: Titokzatos állatok nyomában

Utazások Guayanába, Indonéziába éa Paraguayba

A ​legtöbb állat, amely 1950-ben brit televízióban adásba került, lábtörlőn, vagy pokrócon üldögélt. A televízió lényegében élő műsorközeg volt. A filmet – mivel drága volt, ritkán használták, kivéve a hírműsorokat, így ha egy személyt, vagy egy állatot meg akartak jeleníteni a képernyőn, akkor annak el kellett mennie az észak -londoni Alexandra Palace-be. Az országban egyedül ott működött két apró stúdió, ahol a napi, mindössze négy-öt órányi televíziós műsort összeállították. A műsorok készítői és a nézők is azt gondolták, hogy a még gyermekcipőben járó médium legnagyobb erénye az azonnaliság. A képernyőn megjelenő események valóan akkor és úgy történtek, ahogyan a nézők látták. Ez a tudat különös ízt adott a televíziózásnak, mely azóta jórészt elillant már. Ha egy színész elfelejtette a következő mondatot, a súgást mindenki hallhatta. Ha egy politikus kijött a sodrából, azt ország-világ láthatta, és szó sem lehetett arról, hogy később meggondolja magát, és ragaszkodjék ahhoz, hogy óvatlanul elejtett szavait kivágják a műsorból. És ha az állatok viselkedtek neveletlenül, gazdájuk bosszúságán mindenki derülhetett.