Bergman, Ingmar: Öt vallomás

„Legtöbben azt hiszik, hogy Luther megszüntette a gyónást. De ez nem így van. Négyszemközti beszélgetéseket javasolt helyette. Ám a jeles reformátor nem volt valami jó emberismerő. Nehéz dolog világosban, szemtől szemben beszélgetni. Akkor már jobb a gyóntatófülke titokzatos félhomálya, a lefojtott suttogás, a tömjén illata.” – mondja a nagytiszteletű úr, alias Jacob bácsi Annának, harminchat éves unokahúgának, aki az imént árulta el neki, hogy csalja az urát. Bár az ilyesmi bizonyára az ántivilágban, 1925-ben is gyakrabban fordult elő, mint gondolnánk, azért az nem mindennapi, hogy egy szerző a saját szülőanyja házasságtörését öntse művészi formába. Bergman anyja, a „bűnös” asszony öt – vagy ha az Epilógust-prológust is hozzászámítjuk, hat – beszélgetést folytat különböző személyekkel, különböző időpontokban. A már említett Jacob bácsin kívül az érzékeny, gyerekes férjjel, Henrikkel, amikor bevallja neki tettét; szigorú anyjával, Karinnal, aki elől eltitkolná a dolgot, de aki átlát lánya olcsó hazugságain; valamint Tomasszal, az ügyefogyott teológushallgatóval, aki szerelmének, azaz szabadságvágyának boldog-boldogtalan tárgya. Életének ebben a szakaszában a legfontosabb férfiak – férje, szeretője és tanácsadója – mind papok, Annát mégsem fojtogatja a tömjénfüst, és a hangja sem lefojtott suttogás. Tomasszal való kapcsolatában, anyáskodásában, hazugságaiban, sokszor undok viselkedésében mindig van valami következetesség – ha máshoz nem, hát önmagához –, valami belső emberi büszkeség. Plasztikus alakjában mintha az örök nőt pillantanánk meg.