Bergman, Ingmar: Sarabande

Ingmar Bergman 2001-ben, szeptember 18-án, kedden fejezte be eleddig utolsó forgatókönyvét Sarabande címmel. Az azóta eltelt két évben az idős mester elkészítette búcsúzásnak szánt filmjét. Megvolt a bemutató is, 2003. december 1-jén. Több mint harminc éve, hogy a Jelenetek egy házasságból két főszereplőjétől, Johantól és Marianne-tól elbúcsúztunk. A nyolcvanhat éves nyugalmazott professzor – aki időközben multimilliomos lett – a világtól távol él, anyai nagyszülei egykori, visszavásárolt és átalakított villájában. Nem messze tőle korábbi házasságából származó fia, Henrik tanítja a csellójáték titkaira tizenkilenc éves lányát, Karint. Henrik nem heverte ki felesége, Anna halálát; a zenén kívül életének egyetlen értelme maradt: a lánya. A kis tóparti ház és a villa között nincs semmi kapcsolat, legfeljebb a gyűlöleté és a megvetésé.
Ebbe a „csendéletbe” toppan be váratlanul – „teljesen értelmetlen késztetésnek” engedve –, hosszú évek után Johan elvált felesége, a még mindig aktív ügyvéd, Marianne. A prológus és epilógus övezte tíz jelenetben Bergman ennek a váratlan látogatásnak a következményeit meséli el. A megdermedt emberi viszonyok aktivizálódnak, a csönd jégpáncéljában élő lelkek beszélni, kiabálni kezdenek; a múlt könyörtelenül benyomul a jelenbe, hogy újból áldozatokat követeljen magának….

A négy szereplő kamaradrámáját mégis átszövi a megértés, a részvét az ember ontológiai elesettsége láttán. Bergman úgy mozgatja a játszó személyeket, hogy minden gyarlóságuk ellenére se kelljen leírnia őket, de könnyes szemmel se kelljen búcsúznia tőlük. A halál árnyékában fel- és beismert szorongás gyermekké teszi az agg Johant; a halott anya még életében írt levele felnőtt sorsvállalóvá faragja a tizenkilenc éves Karint; Marianne a látogatás után keresi fel újra súlyosan idegbeteg lányát az otthonban, és – mondja – „az a különös gondolat járt a fejemben, hogy életemben, a közös életünkben, most fogom fel, most érzem először, hogy a lányomat érintem meg, a gyermekemet.” Ingmar Bergman, a nagy filmrendező és nagy író utolsónak szánt üzenete ugyanolyan megrendítő, természetfölötti sejtelmességgel és megindító összetettséggel szólal meg, mint Bach hat csellószvitje közül az ötödik, annak is pedig a Sarabande-tétele.