Szalai Béla: Mindenhol beszélik a török futását - A magyar történelem kortárs metszeteken 1687-1688

E L Ő S Z Ó
Szalai Béla nagyívű könyvsorozata immár hetedik kötetéhez érkezett. Szinte magam előtt látom dr. Hajdu Lukács atyát, a Szerzővel közös pannonhalmi történelemtanárunkat, hogy milyen kitörő örömmel fogadná ezt a könyvet! A sorozat – hosszú évek előmunkálatai után – a meglehetősen vészterhes 1514-es esztendővel kezdődött, és a 2021-ben megjelent kötet 1592-ig kísérte nyomon a Magyar Királyság területén zajló történelmi események korabeli metszeteken való megjelenítését. A röplapokon, metszetlapokon, kalendáriumokban, illetve könyvekben megjelent sokszorosított grafikákat a Szerző időrendbe állítva, szakszerű megjegyzésekkel, kommentárokkal ellátva teszi közzé, és a könyv mellékleteiben katalógus adataikat, lelőhelyüket, a rájuk vonatkozó irodalmat is közli, sőt a rajzolók/ metszők jegyzékével és hely-és névmutatóval is kiegészíti. A sorozat kötetei, a jelenlegi is, ezt a szerkezeti beosztást követik, s ez – gazdag forrásanyagával – a történettudományokkal és könyvészettel foglalkozó szakemberek számára valóságos kincsesbányát jelent. A Szerző azonban nemcsak a történészek, művészettörténészek és bibliofilok belső köreire, hanem a történelem iránt érdeklődő laikus olvasókra is gondolt kötetei összeállításánál. Tudatosítva a régi iskola egyik jelmondatát: „historia est magistra vitae” (a történelem az élet tanítómestere) a történelem képes emlékeit minden kötetben részletes bevezető tanulmánnyal látja el, amelyekben ismerteti az adott korszak képpel dokumentált magyar történelmi eseményeit, így a Tizenötéves háború (1993-1604), majd a további kötetekben az 1604-1660; az 1660-65; az 1666-1684 és az 1685-86-os évek (hadi) történéseit. Már így futólagos áttekintésre is látható, hogy Magyarország milyen nehéz, élet-halál harcot folytató korszakairól van szó: a Dózsa parasztfelkeléstől és Mohácstól kezdődően a török háborúk (és a belső harcok) pusztításain át Buda 1686-os visszafoglalásáig. Hogy milyen volt két világbirodalom közé ékelődve élni úgy, hogy egyik birodalom sem tudja teljesen bekebelezni az országot, de visszatérően mégis mind a kettő újra meg újra megkísérli, arról a kor magyar irodalma (Balassi Bálint, a protestáns prédikátorok, a bujdosó énekek, az emlékírók, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós stb.) ad érzékletes képet. Szalai Béla könyvsorozatának egyedülálló érdekessége, hogy ezt a szenvedéstörténetet sajátos tükörben: a „nyugati sajtó” szemszögéből láttatja. A várostromokról, a hadiesemények színhelyeiről, az ütközetekről és más jeles eseményekről (koronázások, kivégzések, égi jelenségek stb.) készült metszetek ugyanis mind „nyugaton” jelentek meg: osztrák, bajor, holland, olasz, sőt francia mesterek és metszők, nyomdászok keze által, jó esetben a harctereken járt hadmérnökök, rajzolók vázlatai és felelős katonai beszámolók alapján. A képeket végig nézve megállapíthatjuk: a nyugati országokban élénk érdeklődéssel, aggodalommal, és ne zárjuk ki: bizonyos keresztény együttérzéssel figyelték a magyarországi eseményeket, hiszen a magyar front teljes összeomlása rájuk nézve is veszélyt jelentett volna. (Az együttérzés azonban a bécsi Haditanácsot kevéssé jellemezte.) A Habsburg birodalom és a nyugati országok csak akkor szánták el magukat igazán erőteljes fellépésre, amikor a török 1683-ban Bécset is megostromolta. Akkor sikerült (XI. Ince pápa hathatós közreműködésével!) megindítani a Szent Liga felszabadító háborúját, és sok elvetélt kísérlet után végre valóban bevenni Budát. A mostani, a 7. kötet itt veszi át a szót elődeitől, ezt jelzi címe is: „Mindenhol beszélik a török futását” (A magyar történelem kortárs metszeteken 1687-1688.) Az 1686 szeptemberében birtokba vett Budát már a következő év tavaszán egy német hadnagy árulása majdnem ismét török kézre juttatja: kivégzését részletező ábrázolások adják hírül. A Lotaringiai Károly herceg által vezetett hadjárat nehezen indul, Miksa Emánuel bajor választófejedelem vonakodva csatlakozik hozzá, de a török utánpótlás szempontjából létfontosságú eszéki híd lerombolása után az egyesült keresztény seregnek Nagyharsánynál 1687. augusztus 12-én sikerül döntő vereséget mérni a török főseregre – a csata képei elárasztják a nyugatot! A diadal valóban szimbolikus: Mohács közelsége miatt második mohácsi csatának is mondják. (160 évig kellett várni rá…) Ez évre esik a Szerémség, majd Erdély megszállása is, és – szintén szimbolikusnak mondható – Eger decemberi visszavétele (90 év után). Ugyancsak decemberben királlyá koronázzák Lipót gyermekét I. József néven, miután a magyar rendek lemondanak a szabad királyválasztásról. (A felszabadításnak ára van.) A fényes pozsonyi ünnepséget számos metszet örökíti meg. Az 1688-as év Munkács elestével kezdődik: Zrínyi Ilona – miután Thököly csillaga végleg lehanyatlott – három év ostrom után feladja a várat. A nyugati „sajtó” örül, az ellentmondásos Thököly-mozgalom magyar szempontjaihoz nincs „kódja”. A keresztény seregek már takarékoskodnak a vérrel és a munícióval, a körülzárt Szigetvárt és Székesfehérvárt már nem ostrommal, hanem kiéheztetéssel veszik be, feltűnően emberséges megadási feltételek mellett. (A Fehérvár bevételéről szóló röplap a kép alatti szöveges részében a feltételeket is közli.) Az év nagy szenzációja Belgrád szeptemberi, három heti ostrommal történt bevétele volt, ez már Miksa Emánuel dicsőségtáblájára került, miután Lotaringiai Károly visszavonult. A Magyar Királyság területének nagy része tehát felszabadult a török alól, de tudjuk, ennek nagy ára volt. (Azt a pusztulást leszámítva, amit a hadak mozgása okozott.) A Habsburg birodalom önérdekű, a magyar szempontokat figyelmen kívül hagyó politikája eredményezte, hogy ezekben a hadjáratokban (Buda visszavételében is) a magyar csapatok már inkább csak kisegítő szerepben fordulnak elő, miután a Habsburgok megakadályozták Zrínyi Miklós törekvését egy nemzeti hadsereg létrehozására, és a két évtizeddel korábbi szégyenteljes vasvári békével és kíméletlen fellépéseikkel kiábrándították a magyar politikusokat (és nem csak a protestánsokat) a bécsi politikából. A magyar történelem Kelet és Nyugat közötti őrlődésének visszatérő dilemmája akkor úgy oldódott meg, hogy Thököly kurucai beálltak a felszabadító csapatokba (hogy a „két pogány” közül legalább az egyiktől megszabaduljanak), de miután ez bekövetkezett, a fennhéjazó győztestől a nemzet – sok áldozat árán – végül is élhető kompromisszumot harcolt ki magának. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a sorozat folytatódjon, ne ez a hetedik kötet legyen az utolsó. Nem tudjuk, hogy a Szerzőnek milyen további alkotói tervei vannak, de jó lenne, ha vállalkozna erre, ennek hajdani történelemtanárunk. Lukács atya is minden bizonnyal örülne. Ehhez kívánok neki jó egészséget és kitartó alkotókedvet: De ha nem íg y lenne, bárki is lesz a következő kötetek szerzője, az a magyar történelmi örökség megőrzését fogja szolgálni. Fiat!
Budapest, 2024. október 11. Gereben Ferenc prőf- művelődésszociológus