Bergman, Ingmar: Az ötödik felvonás

„Az ​ötödik felvonás az elmaradhatatlan útitársaimról szól: a színházról, a színészekről és a filmről, a mozikról, a filmcsinálásról. Velem tartanak azóta, hogy megépítettem az első bábszínházamat a gyerekszobám fehér asztala alatt, és azóta, hogy néhány évvel később bevettem magam a tágas ruháskamrába a bádogból készült kis vetítőgépemmel, amely hajtókarral, máltai kereszttel, nagyítólencsével és petróleumégővel működött, amelyhez egy szépiaszínű filmszalag is tartozott” – vallja új könyvéről az ismert svéd rendező-író. A könyvben szereplő három rövid, színpadra, illetve filmre írott szöveg – sajátos álomutazás a valóság és az irodalom határmezsgyéjén – Bergman képzeletének színpadán pereg.
A kötetnyitó Próba után egy idős rendező, Henrik Vogler, s egy fiatal színésznő, Anna Egerman dialógusán keresztül a színészet gyötrelmeiről beszél. A két szereplő látszólag csupán a saját gondjairól, félelmeiről és kétségeiről társalog, ám beszélgetésük mögöttes terepéről fokozatosan előtűnnek mindazok a kínzó gondolatok, amelyek egy rendező és egy színész fejében megfordulhatnak hivatásuk gyakorlása közben. Az alig húszoldalnyi Az utolsó sikoly című műben a századelő excentrikus svéd filmrendezője, Georg af Klercker – aki három rövid nyári szezon alatt huszonöt filmet készített – felkeresi a Svéd Filmgyár teljhatalmú igazgatóját, hogy némi pénzt és támogatást kérjen tőle. Az igazgató (egykori barátja) azonban durván visszautasítja az illuminált állapotban levő, hol rimánkodó, hol pedig fenyegetőző filmrendezőt.
A kötet utolsó darabjában, a Dúl-fúl, és elnémul-ban Bergman önéletrajzi írásaiból is ismert Carl bácsi jelenik meg, aki az „élő hangosfilm” találmányát próbálja meg népszerűsíteni, amelynek az a lényege, hogy a hangot a némafilm vászna mögött rejtőző színészek szolgáltatják.